"

- Kócos Köves Viktória -

"

szeretlek
hát tessék, kimondtam
nem is volt nehéz
mostmár tiéd lett szavam
csinálhatsz vele bármit
beteheted a spájzba
párnád alá is elfér
vagy főzheted húslevesbe
de labdázhatsz is vele
ha azt szeretnél
mert gömbölyű
puha gombolyag
és édes, mint a méz
nekem elhiheted
enyém volt
ismerem

"

Vannak dolgok melyek sohasem kerülnek a helyükre.

 

A kígyóbűvölő kimerülten a pokoli hőségtől letelepszik a hatalmas fa árnyékába.Maga elé teszi csomagjait. Többek között egy fedeles kosarat. A majom a fáról kíváncsian figyeli.A fedeles kosarat látva megindul a fantáziája. Arra gondol, milyen jó lenne abba gyűjteni a banán és a kiwi fák gyümölcsét. A vágyat követi a cselekvés. Amint az utazót elnyomja a hőség, a fáradság, s elszundít a fa tövében, a majom egy ugrással a földön terem, majd a kosarat megragadva azonnal visszamenekül a fa lombjai közé. Elégedetten szemléli zsákmányát. Ám amint kinyitja annak fedelét, rémülten hőköl hátra, s merevedik meg az ijedségtől. Már szabadulna a kosártól, ám képtelen, s nem mer megmozdulni sem....
Így vagyunk mi, emberek is a vágyainkkal néha. Nagyon kívánunk elérni, megkapni valamit, s ha végre sikerül, előfordul hogy szabadulnánk tőle inkább. Hmm...

 

Törökországi anziksz

 

Amikor arról beszélünk hogy nincsenek véletlenek, nem beszélünk sületlenséget. Mindennek ok -okozati összefüggései vannak. Ám gyakorlatilag képtelenség mindenre felkészülnünk. Nos, ezeket az eseményeket nevezzük véletlennek.

 

Az Észak – anatóliai - hegység lábánál, az Eufrátesz völgyében gyalogoltam Erzurum felé az Ankarát az iráni Tebrizzel összekötő főútvonalon. Természetesen az úttest bal oldalán hogy a szemben jövőket időben észlelhessem. Ne gondoljon senki itt európai mértékkel mérhető főútvonalra. Szimpla két sávos, helyenként bizony gyatra állapotban levő út volt az 1995 -ben.

Az ötven méterenként levő műanyag 'szél jelzők' is eléggé hiányosak voltak. Kilométereket nem is jelezték. Ezt az utat igénybevették a kamionok, személyautók mellett traktorok, lovasszekerek egyaránt. Volt időm megtapasztalni hogy a szembe jövő lovaszekerek elől nem elegendő ha pusztán lehúzódom. Célszerű bizony megállnom is. Időbe tellett, míg megértettem. A ló alapból ijedős természetű. Nem véletlenül van szemellenzővel ellátva ha szekér elé fogják. Ha rendszeresen közlekedik forgalmasabb úton, akkor sincs hozzászokva ahhoz hogy akár gyalogosan, de az 'ő sávában' szemben haladjunk vele. Ezért szekér esetén egészen a padka szélén, vagy az árokban megállva vártam ki míg elhalad mellettem. Azok a török szekerek! Amikkel találkoztam, bak nélküli, legfeljebb tíz – húsz centi oldalfalú szinte négyzetes lapokhoz hasonlítottak. A hajtó, s ha voltak utasai azok is a puszta lapon ültek a rakománnyal egy szinten.

Pillanatképem szemből közelítő szekerén hárman ültek Egy kortalan apró öreg, egy ifjúasszony kendősen, karján egy csecsemővel. Rutinosan húzódtam, álltam félre épp egy sekélyebb árokba, melynek a szántás felől magasabb partja volt. S akkor olyasmi történt, ami nem igazolta a bevélt gyakorlatot, amire én sem, ám a szekéren ülők sem számíthattak. A ló amint észrevett bolondot játszott, kezelhetetlenné vált. Meglódult a szekérrel. Sekély árkon, meredek parton keresztül neki a szántásnak. Mire felocsúdván a partoldalon felkapaszkodtam, vagy száz méterre láttam meg őket. Szekér felborulva, az öreg valahol a lószerszámok s a szekér közé szorulva. Az ifiaszony gyermekét magához szorítva óbégatva (szitkozódva ?) guggolt a szántáson. Természetesen odasiettem, ám a folyamatos szóáradatból alig valamit sikerült megértenem. Nem is törekedtem rá, látván, semmi baja nem történt az ijedségen kívül sem neki, sem a gyermeknek. A szekér felé fordultam. A ló oly nyugodtan, békésen álldogált, mintha nem is ő lett volna az, aki perccel előtte rettenetesen megijedt.

Az öregen kellett segítenem. Oly szerencsétlenül szorult a felborult szekér és a szíjak közé hogy vágnom kellett. Meg nem mondom mely elemét a lószerszámnak, ám metszettem, csak így tudtam kiszabadítani a jóember lábát kitekert állapotából. Ő szótlan volt. Engedte tenni amit tettem. Csak amikor a lábszárán keletkezett kis hasadást vettem kezelés alá szólt rá a fiatalasszonyra hogy elég már az óbégatásból, nincs semmi baj. Azon nyomban el is hallgatott. A seb nem volt jelentős, ha nem kezelem, akkor is begyógyul. Ám elláttam tisztességesen, s értékelték is ezt mind a ketten. Segítettem még talpára fordítani a szekeret, összeszedegetni a szétszóródott személyes dolgaikat. Egyéb nem volt a szekéren. Annyit tudtam még meg hogy még egy nagyobb fiúgyermek van odahaza, s az asszony férje épp másnap fog hazajönni németből, ahol dolgozik. De csak két hét szabadságra...

Rengeteg török férfi dolgozik Németországban. Németül néhány szót majd minden faluban akad, aki beszél. Velem is úgy próbáltak szinte mindig szóba állni míg kint gyalogoltam. Sajna nálam az a nyelv nem jön be. Ám nem bánták miután a saját nyelvükön megértettem magamat velük.

 

Ez is egy olyan eset volt, amire józan belátás szerint nem tudtam kellőképp felkészülni. Az a ló valamiképp ijedősebb volt az átlagnál, vagy egyszerűen csak olyan napja volt... :-)

 .............

Gölgeliköy piciny falu Kappadokia szivében, közvetlenül Avanos mellett. Avanosban egy hazai kapcsolatom ismerősét kerestem fel, mert az ő bankszámlájára utalhattak számomra némi készpénzt. Szőnyegkereskedő barátom invitált is a házába hogy ott várjam meg míg megérkezik az utalás, ám én a városba érkeztem előtt felfedeztem a címszereplő kis falut, mely azonnal lenyűgözött. Úgy döntöttem, inkább ott sátorozva várakozom. Ne bántsam meg vendéglátómat se, elfogadtam egy ebéd meghívását.
A kis falucska csaknem valamennyi lakója felkeresett ottlétem három napja alatt. Jöttek (többnyire nem üres kézzel), kíváncsiskodtak, beszélgettek.
Adnan, egy nyolc éves fiúcska ha csak tehette folyton nálam lógott. Kérdezgetett, rajzolt, bolondozott. Közben elfogyasztotta csokoládé készletem maradékát. :-)
Harmadnapra elhárult az akadálya hogy tovább induljak. Velem akart jönni. Annyit már tudtam róla hogy befogadott gyermek, szüleiről nem tudott senki igazán. Ám nem bántak vele mostohán, sőt...
Megkérdeztem, mégis, miért akar velem jönni? Nem jó itt élni? "De igen!" Nem hiányoznának a barátai, a falusiak? "De.., igen." Ám ő akkor is velem jönne tovább.
De hát én nagyon messze megyek, s ráadásul gyalogolok. Tán soha többé nem jövök ide vissza. S félek, nem tudnék róla gondoskodni sem, mert nagyon kevés pénzem van.
Hosszasan elgondolkodva bámult maga elé.., csapkodta a bokáig érő fűszálakat. Úgy tűnik sikeresen elrettentettem szándékától.
Ám egyszerre felderült az arca, s közölte a 'kompromisszumos megoldást' . Lám, mennyire elértettem őt. Ő nem el akart menni hazulról. Nem. Ő velem akart maradni.
Mert ezt mondta: maradjak ott, őnáluk lakhatnék. Dolgozhatnék a földeken a többiekkel, így nem kéne ingyen laknom. (S a 'lényeg'!) Minden nap beszélhetnénk...
Háát, nem volt könnyű nemet mondani erre az őszinte, gyermeki ajánlatra.!

 

 

 

 

„Amennyi az éjszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjszaka, és minden éjszakához szükséges egy nappal. Minden éjszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent - ujjával néhányszor rákopogtatott keszeg mellére -, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe... érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát porciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből, s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka...!... Aki mindég csak puliszkát eszik, mindég csak puliszkát, akarattal... s a túrót félreteszi... annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék... Ami pedig másokat illet..., nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én... nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. Azt bizony meg kell enni, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserű morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van.”

'Vass Albert: A FUNTINELI BOSZORKÁNY'

 Szárított rózsák

 

 

 

 

 

 

 

 

Margit néni

 

 

 

Magyar tanár volt Balatonbogláron. Férjezett neve: Tilk Gézáné. Egyetlen munkatársa sem nevezte Tilkné -nek, de Margitnak, vagy Margitkának sem. Mi, diákok sem szólítottuk tanárnőnek. Ő mindenki számára Margit néni volt. Az is, aki egyébként tegezte, vagy akár idősebb volt őnála. Nafi bácsi, az igazgatónk (tisztes neve: Náfrádi István), is így érdeklődött utána: Nem láttátok Margit nénit? - igazgatónkat csak egymás között neveztük Nafi bácsinak. Tudtuk, hogy a tanáraink egy része is. Nem gúnynév volt ez. A szeretet, a tisztelet vezérelte. Tudta Ő is, mert bizony előfordult, hogy elszóltuk magunkat előtte. Persze talptól tetőig pirultunk olyankor, ám Ő mosolyogva, értőn fogadta.) De most Margit néniről kezdtem emlékezni. 50 és 60 év körüli lehetett. Mindenki kedvelte, vagy ha akadt is olyan, aki nem, az bizonyára nem tartotta bölcs dolognak hangoztatni.

 

Margit néni az első meghatározó ember volt az életemben. Nem mint tanárt írom most (bár annak is rendkívüli. Igazán el sem lehet választani a kettőt.), hanem mint olyan valakit, akinek embersége, barátsága, melegsége végigkísért életem során. Akinek szeretetét ma is érzem.

 

Az első és a második évben egy jó harmincas nő tanította nekünk a magyar nyelvet és az irodalmat. Látod, még a nevére sem emlékszem. Arra sem, hogy nézett ki. Nem került hozzám közel, mert úgy követelt, mintha matematikát oktatott volna. Ott a kilenc plusz három csak tizenkettő lehet. Vitathatatlan. Nem is voltam jobb közepesnél mindkét évben.

 

Harmadikban jött Margit néni. Innentől kezdve nyelvtanból is, irodalomból is végig ötös voltam. Kedvenc diákja voltam, kicsit talán elfogult is volt velem szemben, ám ezért sem Őrá, sem pedig rám senki nem haragudott. Ő mindenkit szeretett. Nem csak minden diákját és munkatársát. Mindenkit. Akit soha nem látott. Akinek létezéséről soha nem tudott. Nem valószínű, hogy valaha is foglalkozott volna jógával, vagy akár az áhimszá fogalmával. Akkoriban még elvétve lehetett róla hallani. Neki nem volt szüksége a tudatos önmegvalósításra. Nem volt szüksége arra, hogy megismerjen egy „más" értékrendet. Nem kellett önmagában keresnie azt a valamit amit (ki hogyan)önvalónak, természetnek, istennek, vagy kozmikus tudatnak, akár egyszerűenszeretetnek nevez. Neki erre nem volt szüksége. Egyszerűen azért, mert bárki számára aki ismerte Őt, Az volt. Függetlenül attól, hogy rajtam kívül más megfogalmazta -e magában, vagy sem.

 

Engem küldött az iskolából a megyei magyar versenyre. Ő, szegény nagyon bízott abban, hogy tovább jutok az országosra, s ott legalább az elsők között. Harmadik lettem a megyein. Az első és a második helyezett ment tovább az országosra. Drága, jó Margit nénim. Őt megviselte nálamnál sokkal jobban, hogy nem lettem első. A két előttem végző kaposvári iskolából került ki, egy - egy pont különbséget hoztak ki hármónk között. A harmadik helyezéstől lefelé már túl nagy volt a különbség. Sem előtte, sem pedig soha utána, nem tapasztaltam nála indulatos megnyilvánulást, semmi tárgyban. Meggyőződéssel vallotta, hogy elcsalták a tovább jutásomat, (a vidék tovább jutását) a kaposváriakkal szemben. A helyzet komikuma: én vígasztaltam.

 

Drága, Jó Margit néni!  Nincs már köztünk sajnos, ám tovább létezel bennünk, akiket szerettél. Tehát bárhol, bárkiben ebben az univerzumban.

 

1982 -ben felkerestem B.lellei lakásán. Akkor már komoly gondok voltak a szemével. Nagykanizsán laktam akkor. Máig őrzöm egyetlen levelét, amit írt nekem. Írógéppel írta, mert a kézírást már nem merte vállalni. Életemnek ebben az (úgynev.) felismerések fejezetében arra jöttem rá, hogy mindvégig Ő volt az az ember, akiből erőt merítettem, aki képessé tett a túlélésre minden mélypontom során. Ő. Nem a szüleim, nem egy épp aktuális barátom, vagy barátnőm. Belőle táplálkoztam, rá építettem, az nélkül, hogy tudatosult volna bennem.

 

Késő vágy!!!! El szeretném mondani Neki azt, amit most itt leírtam Erőteljes vágyat érzek az iránt, hogy most, érettebb fejjel beszélgethessek vele. Nem tudom megmagyarázni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Valami igazán megdöbbentő eseménynek kell történnie az életünkben. Nagyon el kell, hogy keseredjünk ahhoz, hogy felülbíráljuk addigi életünket, s hátat merjünk fordítani a közelvárások egyedüli helyességében vetett bizalmunknak. Sajnos nem jut időnk odafigyelni sem fizikai, sem pedig lelki igényeinkre. Nem, mert magunk sem vesszük észre, hogy az a világ amit (és ahogyan) a saját kényelmünkre akarunk berendezni, valójában mennyire emberellenes. Nem ismerjük önnön korlátainkat, valódi énünket. Sajnos „nem jut rá időnk" .Pedig értekezések sora jelenik meg az egészséges életmódról, életfelfogásról. De ezeket mind a Holdról jött ember írja, s talán nem is számunkra.. 

 

 Egy ismerősömtől hallottam a következő történetet. Helyszínre, időpontokra nem emlékszem, s pontosan idézni sem tudom már szavait, de lényegét most közreadom.Azthiszem Ő találkozott a Holdról jött emberrel, az ELŐADÓ -val egy, az egészséges életmóddal foglalkozó konferencián. 

 

 Az előadó a szakterületén belül elismert kutató, a terem megtelt érdeklődőkkel. Az előadások szigorú menetrend szerint folytak A rendelkezésre álló idő szűke, valamint az előadók nagy száma miatt igyekeztek tartani a negyven percet. Most sem történt késés, az előadó percre pontosan érkezett. Néhány szavas köszöntő után bejelentette, hogy előadása a „csend"-ről fog szólni. Ezután arra kérte a hallgatóságot, hogy rendhagyó módon, ülve tarthassa meg az előadását. Miután leült, a hallgatóság kihegyezett füllel, s golyóstollal, illetve beüzemelt diktafonnal várta, nehogy egy szót is elveszítsen belőle. Eltelt egy perc. A legszórakozottabb hallgató arcán is feszült várakozás tükröződött. Aztán nem történt semmi. Az előadó nem folytatta. Ült a széken, s mosolygott. Néhány percig zavart köhécselések hallatszottak a sorok közül. Halk sugdolózás. Talán rosszul van? Egy-két kellemetlenkedő: el-fe-lej-tet-te. De ezeket hamar leintették. Eltelt tíz perc, s esze ágában sem volt megszólalni, s a rosszullét leghalványabb jelét sem lehetett felfedezni rajta. Viszont láthatóan tudomást sem vett környezetének hangulatváltozásairól. Nem merték megzavarni, megszólítani. A hátralévő harminc perc mélységes csendben telt el. A hallgatóság minden tagja magába mélyedve ült a helyén......Az engedélyezett negyven perc leteltével az előadó felállt, megköszönte a hallgatóság figyelmét, azt, hogy ezt a kis időt mindenki kizárólag önmagára fordította és távozott a teremből.

 

Szánj magadra naponta (nem több, de legalább) fél órát. Feküdj, vagy ülj le kényelmesen, s ne csinálj semmit. Ne gondolj semmire. Még arra se törekedj, hogy a gondolatok elkerüljenek. Azok úgyis jönnek, s mennek. Ám ne ragadj le egyiknél se. Ha minden nap megteszed, úgy hamarosan meg fogsz ismerkedni valakivel ,aki fontos számodra. Mindennél és mindenkinél fontosabb. Ő ismer téged, hisz melletted volt mindig. De mivel folyton valami más, sürgős dolgod volt, ,jelenlétét nem volt alkalmad tudatosítani. Meg fogsz ismerkedni önmagaddal. Ő,(s igazából csakis Ő), szeret téged. Akkor is, ha többnyire mellőzöd a társaságát. Figyelj kicsit arra amit mond neked. Ne lepődj meg túlságosan ha valami egészen mást fog mondani a világról, önmagad és mások fontosságáról mint amiben eddig hittél. Ő, (egyedül csak Ő) tudja, hogy igazából mire is van szükséged.

 

epe/pá

 

 

 

 

 

Wass Albert A funtineli boszorkány (elgondolkodtató,döbbenetes)

 

 

 

„- Tudod - kezdte -, én jártam annál a háznál, ahol az a Tóderik lakott. Az úr küldött oda először. Ez akkor volt, amikor az embert bezárták valami verekedés miatt, s a leányka egyedülmaradt, egészen egyedül, fönt az Urszu alatt, a házban.Ült a farakáson, és lassú vénember hangon mesélt. A másik meg csak állt előtte, két karjalomhán lecsüngött, szája kissé megnyílt, és mohón itta magába a szavakat.- Tudod, nem lenne szabad egyedül hagyjanak az emberek egy gyereket soha, egy olyankicsike leánykát, olyan árva-egyedül fönn az erdők közt soha. Nem azért, mert valami bajérheti. Nem. S nem azért, mert árt neki az egyedüllét. Nem azért. Az egyedüllét nem ártsenkinek. Az egyedüllét nem ront meg senkit. Nem azért. Hanem mert az embereket, a többit,érted, Iván. A többit elrontotta már az, hogy nem voltak soha egyedül. Hogy nem voltak elegetegyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az erdő meg az egyedüllét tanít.Hanem megteltek sok másféle dologgal, hazugságokkal, amiket egymásnak összehazudtak,félelmekkel amikkel egymást riasztgatták, és megteltek valami rosszasággal, ami a szemükreborult, mint egy hályog, és csak azon keresztül tudják látni a világot és a többi dolgokat.- így van ez, Iván. Na mármost, van valaki, aki egyedül marad az erdőn. Egy gyerek. Egyleány. Puszta-egyedül az Urszu torkában. És a többi látja ezt. És látja azt, hogy olyan dolgokattud, amiket ők nem tudnak, mert ők nem voltak egyedül az Urszuban, hogy megtanulhassák.Hanem ahelyett egyebeket tanultak, és azokon az egyebeken keresztül látják azt a másikat.Érted? Azon a hályogon keresztül, ami rosszaságból való, és ezért akármit nézhetnek vele,rosszaságot látnak, így volt ez ott az Urszuban is, Iván. Az emberek látták, hogy van valaki,egy leány, aki más, mint ők. Aki tud valamit, amit ők nem tudnak, és innen van az egész.- Mikor először voltam nála, megmutattam, hogyan kell fogni a halat. Tudod, ez a dolog ahalakkal egészen egyszerű. Nincs benne semmi babona, semmi ördöngösség. Csak éppen kézkell hozzá. És lélek. És az, hogy az ember sokat legyen egyedül a patakkal, és megtanulja,hogy a patak, az is valami. Nemcsak egy rakás víz, ami folyik, hanem valami, ami több ennél.Valami, ami van. Ami él. Igen, éppen úgy, mint az erdő, vagy a szél, vagy... vagy az embermaga. És mert él, meg kell ismerni az életet, amit él. De a legtöbb ember ezt nem tudja, ésnem hiszi el, és ezért hiába is mutatom nekik, hogy így vagy amúgy. Nem tanulják meg soha.Azt mondják, hogy babona, és azt mondják, hogy az ördög és nem tudom, mi. Ilyenek azemberek.- De ez a leány, ez megértette mindjárt, hogy mit akarok. Pedig nem is szóltam neki róla.Csak csináltam, és ő nézte. Aztán belenyúlt a vízbe, és ahogy belenyúlt, már tudtam, hogymegértette azt, amit nem is mondtam el neki. Olyan keze volt. Érted, Iván? Olyan keze volt.- És aztán jött a többi. Nem tudom pontosan, hogy mi volt mindaz, ami még jött, deegészen bizonyos, hogy jött, és hogy mind ilyen dolog volt, mint ez, a halakkal. Mert a leányegyedül volt. Egészen egyedül, Iván. És az emberek látták, hogy egyedül van, és látták azt,ami még jött, és nem értették persze, mert ők nem voltak az erdővel egyedül. És aztánelkezdtek beszélni....

 

 

 

Garai Gábor

 

 

 

BIZALOM

 

 

 

S ha százszor becsapnak

 

és ezerszer csalódom abban

 

kinek szívemet, mint álmából

 

a rózsát kitakartam

 

s ha épp az árul el

 

kit életemmel fedeztem én

 

s ha tulajdon fiam tagad meg

 

és ha nem harminc ezüstért

 

de egy rongy garasért

 

adnak el engem barátaim

 

s ha megcsal a reménység

 

s ha kudarcaim térdre kényszerítenek

 

és elátkozom már, hogy megszülettem

 

s ha csak a bosszút hizlalja

 

a hála híveimben, s ha rágalom kerít be

 

- akkor se mondom, hogy nem érdemes!

 

 

 

Akkor se mondom,

 

hogy nem érdemes hinni az emberben

 

akkor se mondom,

 

hogy megélek magam is néptelen magányban

 

mert irgalmatlan az élet.

 

De csöndes szóval, eltűnődve mondom

 

bizalmam sarkig kitárt kapu

 

nem verhet rá lakatot a gyanú

 

ki-be jár rajta bárki szabadon.

 

Egy besurrant csaló tiszteletére

 

nem állítok őrséget tíz igaznak!

 

Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt

 

megtisztálkodva ma betérhet újból

 

ki kétélű késsel jött ide ma

 

köszönthet holnap tiszta öleléssel!

 

 

 

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem

 

nem hirdetek bocsánatot a rossznak

 

kegyelmet a hazugnak

 

nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra

 

s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm

 

akár a nyers önzés orvtámadását.

 

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!

 

Mint a mammut és az ősgyík

 

a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás

 

dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.

 

S halandó gyarlóságai között

 

csupán maga az ember halhatatlan.

 

Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen

 

irgalmas vára bizalomból épült

 

s az önmagával vívott küzdelemben

 

csak jósága szolgálhat menedékül.

 

 

 

Játszunk. Hiszen játék ez; komédia, olykor tragédia, dráma, vígjáték..., játék szavakkal, érzelmekkel, S mindez értelemmel vagy érzelemmel, telítetten, üresen....

 

 

 

Nem vagyok azonos:

 

                              - a testemmel, az érzékelő képességeimmel, cselekvő képességeimmel,

 

                              - nem én vagyok az elme sem, s nem tudok azonosulni a tudatlansággal úgyszintén

 

Egyetlen bizonyos:  ÉN vagyok. Ember, akiben minden gondolat elképzelés, cselekedet, előfordulhat. Felbukkan, cselekszik, hatást gyakorol, tovatűnik úgy hogy nem kell azonosulnom vele. Ezért hát sose kérdezd hogy: ki vagyok én? Lehetek minden akár, ám lehetek semmi is szemedben. Minek akarsz látni? Az vagyok.

 

 

Oldal: firka
SzubjektívM Avagy a világ Énke szemével - © 2008 - 2024 - szubjektivm.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat