„Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dícsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet." - Meryl Streep

 

 Egy kamaszkori kezdeményemre bukkantam...: Picit átdolgoztam. :-)

Hideg, s meleg borzongások a júliusi télben

Átfázott bennem ez a nyár

Fázott a Nap is, kemencéjén

dér melegedett csupán

Jégvirágból ömlött a verejték.

Fura nyár volt, mert sós volt az is,

akár az emberé.




Fura nyár volt, nem segített a

'színezd újra'tematika sem

Hiszen

festett jövendőm is szétázott

Hm.., semmi megrázó, mégis

fél évszázadom elégett, s

áthevült testemen megfagyott

a szerelem.​

A világ rendje

Szeptember végén költözött a gátőr húsz éve üresen álló, düledező házába az öreg. Egyetlen hátizsákkal jött, s egy vén komondor kísérte mindössze. A ház nem is lakóház volt eredetileg, hanem egyetlen helyiségből álló pihenő, menedékhely kályhával, asztallal, székkel, s egy kiszolgált heverővel. A gátőr a faluban lakott, s mióta motorral járta végig a partszakaszt – s nem gyalogosan-, nem kellett igénybe vennie a kunyhó vendégszeretetét.

Az öreg megjavítgatta a tetőt, Kijavítgatta a máladozó falakat. Mindezt két nap alatt. Senki nem tudta honnan jött, s mennyi idős lehet. Napszítta, szikár, inas ember volt. A faluba nem járt be, pedig mindössze hat kilométerre volt a kunyhótól. Így senki sem faggatthatta ki, s nem elégíthette ki kíváncsiságát a helyi közösség. Hetente inkább beevezett a városba árral szemben huszonnyolc kilométert. Ahol kutyát sem érdekelte sem ő, sem a kutyája. Mert az elkísérte, bármerre mozdult a kunyhóból. Ott vásárolta be a legszükségesebbet, a hétre valót. Előtte viszont megjavítgatta, kátránnyal kikente az öreg ladikot, amit a gátőr használt valaha.

Fentebb a folyón, nyolcszáz méterre az öreg otthonától tán két futballpályányi fűzzel, nyárral, bozóttal gazdagon ékített szigetecske törte meg a folyó lassú sodrát. Környékbeli ember nem látogatta, mert szomorú, máig rejtéjes emléket hordozott magában. Sebeket, melyeket nem gyógyított az idő (harminc év!) jó néhány ember lelkében.

"

Kövecske árva lány volt. A falu nevelte, miután édesanyja meghalt a szüléskor, s egyéb hozzátartozója nem volt. Apja kiléte máig homályban maradt. Özvegy Pocsai mamánál helyezték el, akinek két fia maradt anno a háborúban, s szívesen gondozta a csöppséget. A falu vezetés elérte hogy ne kerüljön állami gondozásba, így egy nagyobb barátságosabb családban, a falu közösségében nőhetett fel. Kövecske, tán helyzetéből adódóan, különleges nagylánnyá serdült. Nyurga alkata, s minden barna rajta -szeme, haja, bőre. A vele korúakkal nem igazán barátkozott, sem a faluból, sem pedig az iskolában, ahol három falu gyermekei tanultak. Nem bántott meg soha senkit, s őt sem bántották. Nem sokat kommunikált, picit mindig visszahúzódó maradt. Talán kedvelte társait, talán azok is őt. De nem csatlakozott játékaikhoz ha csak tehette. Nem volt kifejezetten jó tanuló, s nem is készült tán sosem az órákra. Ám vele született adottságai által minden tárgyban sikeresen zárta a tanéveket. S tanárai is szerették sajátos, igazán eredeti gondolatai, meglátásai miatt. Lényegében a természet nevelte. A Tisza – táj! Imádta a folyót. Senki nem tanította, de úgy úszott, úgy élt a vízben mintha bele született volna. Már kora tavasztól, amikor jég már nem zajlott rajta néhány percre megmerítkezett. Nyáron pedig órákat sodortatta magát az árral, vagy úszott vele szemben, s ha megfáradt, a szigetre tért megpihenni. Elfeküdt a fövenyen a napon, vagy bentebb, a zöldben a fák alatt, Hallgatta a bogarak zúgását, tarka pillangók, szitakötők röptére csodálkozott... Boldog volt. Nem félt a viharos, zavaros színű víztől sem. Amikor a halászok, horgászok sietve partra húzták csónakjaikat, ő még a habokkal játszott, le – lebukott a mélybe (halakkel kergetőzött?). Egy lapos szivárvány színű kavicsot tartott olyankor a szájában. Sokak szerint azért hogy a víz alatt véletlenül se nyissa ki a száját... Ám ezt szakértőn megerősíteni nem lehet. Értelmetlennek tűnik. Ezt a kavicsot szinte mindenki látta már a faluból. Az egyetlen dolgot, mit féltve őrzött, amihez ragaszkodott, s kis szekrénykén tartott az ágya mellett piciny fadobozban. Egyéb nem volt abban a dobozban. Nevét is erről a szokásáról kapta. Amikor nem volt otthon, Pocsai mama gyakran megmutatta vendégeinek. Akik pedig jöttek apránként mindenki. Kíváncsiság hajtotta őket, remélve megtudnak valamit a lány nevelőjétől. Valamit, ami tán megmagyarázza a...., kielégíti a.... Pocsai mama viszont nem tudott semmi rendkívülivel szolgálni a kíváncsiskodóknak. Vagy nem akart. Tán nem tartotta illdomosnak kiadni neveltjét. Akit lényegében nem is ő nevelt. Nőtt, nevelődött magától.

Kövecske idővel felnőtt lánnyá serdült. Nem lett 'baba szépség', ám mint ahogy gyönyörű a vadon nőtt virág annak, aki meglátja, mégis sokaknak megakadt szeme rajta. A faluból, de a környékről is több legény kereste társaságát. Ám ő szelíd szóval, ügyelve hogy senkit meg ne bántson, ügyesen siklott ki e közeledések elől. Épp mint a hal, akit avatatlan kéz próbál nyilt vízben megkaparintani.

Az iskola konyháján kezdett dolgozni, mert tovább nem tanult. Bár tanárai több iskolát is javasoltak számára. A városba küldték volna. Ám ő nem akart elszakadni saját kis világától. A folyótól, a szigetétől, a fények játékától melyek megtörtek a víz tükrén.

Augusztusi nap volt. Vibrált a hőség a levegőben, s ő a sziget fövenyén szárítkozott. Mék bogarak zümmögése, percenése sem hallatszott, oly forró volt a levegő. Egy csónak közeledett fentről, a város felől. Egy kettes kenu. Kövecske érdeklődve felült, figyelte. Ritkán jöttek a szigetre, akkor is szinte csak a falu felől halászok, vagy néhány helybeli legény. S azok is ladikon. Néha húzott el egy egy idegen rocsó, motoros csónak a sziget mellett, de azok nem időztek ott. Ez viszont nem ladik, nem motorcsónak, hanem kenu volt. S a város felől, egyenesen a sziget felé tartott. Egyetlen ember, egy fiatal napszítta, inas idegen kormányozta a part felé. Feljebb mint ahol Kövecske figyelte.

A fiatalember a városból érkezett, konkrét cél nélkül irányította kenuját a sziget felé. Arra gondolt, jó lesz picit elnyúlni a hűvösön, a sziget fái alatt. Szerette a vizet, az evezést, ha csak tehette vízre szállt. Nem akkor és annyiszor, mint szerette volna. Egyetemre járt, s még egy teljes éve volt hátra ahhoz hogy mérnökként hajókat, vízi felépítményeket tervezzen. Amikor megpillantotta a lányt, már túl közel volt a fövenyhez. Már nem akart változtatni a tervén, hagyta hogy a kenu oldalvást a parthoz simuljon. Kiugrott, szárazra húzta, majd körülnézett. Az a lány pedig nem szaladt el...

Kövecske félelem nélkül, természetes kiváncsisággal nézte végig amíg az idegen kenuját a parton biztonságba helyezte. Az ő csónakja feljebb volt kötve, a víz fölé hajló fűzvesszőktől nem láthatta aki a város felől közelített. Nézték egymást néhány lépés távolságból. Érdeklődve, de nem tolakodón...

                                                   "

A faluban vegyes érzelmekkel fogadták a fiatalember felbukkanását. Tisztességesen viselkedett, rendszeresen látogatta Kövecskét. Többnyire kieveztek a folyóra, s a szigeten töltötték az egymásra jutó időt. Nem tervezték a holnapot, egyszerűen csak örültek egymásnak. Eleinte megpróbált beléjük kötni néhány vemhesebb legény a faluból. Azok közül, akik közeledését régebben a lány szelíden, de visszautasította. Ám a falu józanabbjai leállították a kötekedőket. Alapjában nem szerettek semmit, ami a közösség békéjét megzavarná. Ők ketten pedig egyre jobban összemelegedtek. Elmúlt a nyár, majd összetöredeztek, s elolvadtak a következő tél jégtáblái...

Május vége volt, a fiatalember vizsgáira készült. Az utolsó vizsgáira. Pihentetésképp, s hogy lelkének elegendő erőt halmozzon fel a megmérettetésre, néhány napra a faluba utazott hogy együtt lehessen kedvesével. Vonattal utazott. Fura felhők gyűltek az ég alján. Olyanok melyek csak a legforróbb nyárban szoktak megjelenni hogy pusztító zivatarként csapjanak le valahol. Tűnődve vizsgálta őket, s arra gondolt, tán mégsem lenne okos dolog ma kievezni a szigetre a lány ladikján.

Majd eltöltik az időt a lány pici szobájában, vagy kisétálhatnak a gyümölcsös felé, vagy a mezőkre.

Kövecske enyhe nyugtalansággal figyelte a tornyosuló viharfelhőket, miközben a bodrodózó vízen erőteljes evezéssel segített a folyónak a falu felé vinni csónakját. Kievezett még reggel hogy előkészítse szerelmi fészküket, s nem utolsó sorban lelkét a találkozásra. Igyekezett, hiszen a vonat is befut néhány perc múlva. A gátör házát elhagyta már, s a falu szélét is megpillantotta a kanyar után. Akkor már dörgött, feketéllett, hánykódott, villámlott. Majd eleredt az eső... Ömlött, áradt a felbolydult folyóval. Utána jég kezdett hullni. Egyre sűrűbben koppantak a ladik fenekén, s egyre nagyobbak...

A fiatalember vízre vonszolta a halász szövetkezet motoros ladikját. Soha nem zárták le, mert nem volt miért. Azon a vidéken még tisztelték a tulajdont. A 'másét'. Szerencsére két rántásra felpörgött a motor. Csak az elszakadás a parttól volt nehéz. Akkor már erősebben hullámzott annál mint sem hogy ilyen kis lélekvesztővel vízre szálhatott volna bárki. Emberek rohantak a part felé, a faluból. Fejük fölé deszkalapokat tartva, mert akkor már kopogott a jég. Integettek s kiabáltak is valamit.

De ő akkor már szerencsésen elszakadt a parttól, s a sziget felé fordította a motoros orrát.

Amikor befutott a vonat, s megtudta hogy a lány a szigeten rekedt, azonnal határozott. Tudta hogy a lány nem ott fog várni rá, hiszen nem ezt beszélték meg. Valahol kint lehet a vízen, s kétségbeesetten igyekszik elérni a falut... Alig tett meg pár száz métert, s meglátta. Már amit a hullámzásban, szakadó jégben, feketeségben kivehetett. A felborult ladikot, melyet sebesen vitt a rohanó ár. Mellette a lányt egy – egy pillanatra...

Az emberek a partról még látták a két fiatalt, amint összekapaszkodva sodródtak a felborult csónakokkal együtt... Semmit nem tehettek. Mire elült a vihar, eltüntek mindketten. Csak a két csónak darabjait találták meg jóval lejjebb, szétszóródva a partszakaszon... A két fiatal jelöletlen sírja csak a szívekben maradt meg, míg az emlékezet tart...

Azóta falubeli ember nem jár a szigetre, ha egy módja van arra hogy elkerülje.

 

'Kimúlt az öreg vén komondora!' Ezzel a hírrel köszönt be a falu közösségi helyiségébe (kocsmába), az egyik halász ember. Azon kevesek közé tartozott, akik eléggé bátrak, kíváncsiak voltak ahhoz hogy időnként felkeressék az Öreget az egykori gátőr házban. Olykor beszéltek is néhány szót az idegennel, ám semmit érdemlegeset nem tudtak meg róla, a múltjáról, sem pedig a terveiről. E téren az Öreg bezárkózott. Annyit mondott egyszer egy érdeklődőnek arra a kérdésére hogy ki ő; 'Senki. Letett ide egykor az úristen, s én megfutamodtam. Többet nem tudtak meg tőle. Az időjárásról, a vetésről, a halakról, madarakról viszont szívesen elbeszélgetett ritka vendégeivel. Annak ellenére hogy továbbra sem kereste fel a falut, s télen is a városba járt heti egy alkalommal bevásárolni. ' Az Öreg épp akkor ásta meg a gödröt, amibe eltemeti majd. Nem is zavartam tovább. De holnap visszanézek, hátha szüksége van valamire. Meg aztán most már végképp magára maradt. Jólesik tán neki, ha meglátogatja valaki.'

Másnap a halász nem lelt senkit a házban, s a környékén sem. A megásott gödör, amit a kutya tetemének szánt az Öreg, temetetlenül, üresen tátongott. A dög sem volt sehol. Sok percbe tellett, míg felfedezte a halász hogy a csónakja is hiányzik az öregnek. Akkor már mindent értett. Mindenesetre azt hitte. Visszaült a rocsóba, berántotta a motort, s a szigetig meg sem állt. Már messziről észrevette az Öreg rozoga ladikját a fövenyen. Mellé kormányozta a motorost, majd kilépett a partra. Bentebb, a füzek alatt egy sírhantot, s egy temetetlen gödröt talált. A síron nem volt se kereszt, se egyéb jel. Csak egy két ökölnyi kő darab. A temetetlen gödörhöz lépett...

Először az idegent, az Öreget vette észre. Hanyatt feküdt a gödörben, kezei keresztben a melkasán, ám nem összekulcsolva, mint természetes lett volna, hanem egyik marka a másikban, nyitottan, felfelé. S ebben a tenyérben egy kavics feküdt. Egy lapos, ezerszínű kavics. Hosszú percek múltak el, míg a halász a döbbenetből ocsódva még valamit felfedezett a nyitott sírban. Csontokat. Emberi csontokat. Egy teljes, ép csontvázat. Ahhoz hogy ezt fölfedezze, egészen a gödör szélére kellett lépnie. Ott feküdt az Öreg mellett abban az oldalban, amerről a halász közelítette a gödröt.

Másnap négy csónak érkezett a szigetre. A falu papját, s azokat hozta, akik ott akartak lenni a végtisztességen. S a falu megint szabályt szegett, mint anno, amikor nem adták állami gondozásba az elárvult lányt. Ott hantolták el őket, ahol egykor boldogok voltak. Az Öreg így akarta. Már akkor, amikor visszahozta ide a lány holttestét. Mert csak így történhetett. Ő meglelte ha holtan is, a vihar után.

 

Minden törvényt, szabályt, egyetlen dolog felülbírálhat; az emberi tényező.

 

 

 

 

 

 

Azt mondják: "Az ember életcéljának fontos része az önzetlenségben és önállóságban való gyarapodás. Az ember az önzetlenség által lesz szeretetteljes, az önállóság által pedig szabad lény! A szabad ember képes az akaratát bármilyen körülmények között megvalósítani, a szeretetteljes ember képes az akaratáról bármilyen körülmények között lemondani."

 

Diogénészről a 'hordóján' túl is maradtak fenn történetek: Katonák fogságba ejtették, s kikerült a rabszolgapiacra. Emelvényen álltak sorba az eladni kívánt rabszolgák, lent a tömeg -a vásárlók, kíváncsiskodók. Diogenész felemelve láncait így szólt a bámészkodókhoz: Idefigyeljetek ti rabszolgák! Itt áll egy szabad ember!

Diogenész két hét múlva meg tudott szökni. Mert szabad ember volt. Lelkében szabad!

Az vagy, aminek gondolod magadat! Azzá válsz! Ha rabszolgának, akkor az maradsz. Ha elesettnek, gyengének érzed magadat, akkor az is maradsz. Ha erősnek, boldognak, szerencsésnek, akkor az leszel (az vagy!). Tudatunkkal alakítjuk a sorsunkat.

 

...és mégis; minden okosságok, minden bölcsességek ellenére.., a szerelem rabszolgává tesz. Amikor múlnia kell, keservesen tanulod újra az önzetlenséget. Mert a szerelem önző. Megtartani akar. Birtokolni. Nincs is semmi gond, ha nem jön el az a pillanat, amikor el kellene engedni. De ha mégis..; meg kell tenni. Ha azt akarod hogy legalább emberként tiszteljen utána a 'másik', s az önbecsülésed megmaradjon - ismételd el újra a leckét. Szeress! Önzetlenül, viszonzást nem várva. Légy szabad újra!

 

Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
Néha látnod kell
Az élet hogyan fogy el

A lángot akkor őrzöd még
Ha félsz, hogy ellobban, elég
S elveszted fényét, melegét

Jó, mikor hisszük még
Lehet olyan a világ
Amilyet szeretnénk
Hidd el, a hajnal attól szép
hogy minden éjben ott lapul
Az örök sötétség

Egy érzés mindent eltakart
S elhittük, mindörökké tart
S a törvény nálunk dől le majd

De jaj, a szerelemnek múlnia kell
S ha múlik, akkor fájnia kell
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él
A szerelemnek múlnia kell
Akkor is, ha égig emel
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér

Várj, a kezed ne húzd el
Annyi csodát idéz, amikor hozzám érsz
Ha sírsz, a szemed ne takard el
Miért titkolnánk
Hogy egy kicsit nehéz

Egy érzés mindent eltakart
S elhittük, mindörökké tart
S a törvény nálunk dől le majd

De jaj, a szerelemnek múlnia kell
Ha múlik, akkor fájnia kell
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él
A szerelemnek múlnia kell
Akkor is, ha égig emel 
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér

A szerelemnek múlnia kell
Ha múlik, akkor fájnia kell
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él

Míg tart, míg él 

A szerelemnek múlnia kell 
Ha múlik, akkor fájnia kell, 
Hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él

 

 

 

LECKE

(Karinthy Frigyes)

 

Megcsókoltalak, megmutatni,

Hogyan kell nekem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,

Mutatni, hogy ölelj te meg.

S sírtam is, ölelve téged,

Mert tudtam, hittem, hogy megérted

Bő könnyeim a könnyű bért

Mit értem ontsz a könnyekért.

Eldobtam mindent - íme lásd,

Hogyan lehet szeretni mást.

Kiért mindent százszor megadnál,

Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,

Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,

Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,

Csak az kap ingyen aki ingyen ad.

Mondtam szeretlek, mondd szeretsz-e

Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,

De jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked ha az egész

Szabály és példa kárba vész.

Jobb lett volna meg sem születni

Nékünk, mint egymást nem szeretni.

 

 

 

 

 

 

 

 

                           - Ő -                        

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Emlék Lap
SzubjektívM Avagy a világ Énke szemével - © 2008 - 2024 - szubjektivm.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat